Futok az udvaron. Ha felnézek az égre,vándorló madarak ezreit látom elsuhanni a fejem fölött. Ezek télen, a zord időben elhagyják szeretett otthonukat jobb életfeltételek miatt. Haragszom rájuk. Saját hazájukat cserben hagyják és csak akkor hajlandók visszatérni, ha már nekik megfelelő az idő. De magamban szólva egy kicsit irigyelem is őket. Ahogy elképzelem hogy madár vagyok és szállok,csodálatos érzés tölt el.
A szél az arcomba süvít, de most egy kicsit sem zavar, inkább élvezem. Nem vagyok hajlandó kikerülni a felhőket, mivel úgy érzem én vagyok a mindenség. És így is van. A puha párnák több millió darabra osztódnak, miközben közéjük repülök. Ha lenézek fenséges látvány fogad. Háztetők, lombkoronák, autók felülről. Legszívesebben egy szaltót ugranék örömömben. De meg is tehetem, mert repülök. Fel is ugrottam, de a földet érés már nem volt olyan fantasztikus. Közeli találkozásom a talajjal ráébresztett, hogy csak képzelődtem. A fantázia csodákra képes. Olyan dolgokat tehetünk meg vele, amiket a valóságban soha. Most már értem a vándor madarakat. Úgy érzik bármit megtehetnek, mert ott, fentről mindenki borsószemnyi és ők az urak.
Grósz Dominika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése